Idén dobta piacra első best of albumát a Dead Daisies, amivel augusztusban indultak turnéra immáron ismét John Corabival az élen. A körút december 3-án, egyesek szerint szombaton, de mégis inkább vasárnap gördült be Csepelre, a Barba Negrába.
Az estet a brit The Quireboys hardrock formáció frontembere, a Spike művésznévre hallgató Jonathan Gray nyitotta. A szövevényes sorsú zenekar énekese ugyan már eleve nem tűnt szomjasnak, azért biztos, ami biztos két korsó sört is maga mellé készített hű társnak a színpadra. A habzó nedű mellett egyébként gitáron kísérte magát, és nyújtott egészen szórakoztató produkciót.
A szórakoztatás pedig leginkább a pityókás Spike személyiségéből fakadt, aki például simán eljátszotta, hogy szentül hiszi, szombat van, a közönség erélyes győzködése ellenére is – ám mint kiderült, ez csak egy a bevett gegjei közül, amivel igyekszik megszólítani a nagyérdeműt, ami félig-meddig sikerült is neki. Ha túlzottan maradandót nem is alkotott a leginkább egy szimpatikus, fazonos utcazenésznek tűnő frontember vasárnap este, azért a közönség nagyjából vette a lapot, és a többség által kevésbé ismert Quireboys dalok mellé egy Whitesnake feldolgozást – Here I Go Again – is kaptunk.
Ugyan a Dead Daisies már több alkalommal is megfordult hazánkban, ebben a felállásban még nem láthattuk őket: legutóbb tavaly nyáron a Judas Priest előtt még Glenn Hughes vezényletével melegítették be a terepet, az ő helyére basszusgitáron Michael Devin jött, frontemberként pedig Corabi tért vissza. A BudapestArénában megrendezett bulin már az a Brian Tichy ütötte a bőröket, aki öt év után 2022-ben csatlakozott újra az alapító David Lowy, valamint a mellette a zenekarban legrégebb óta levő Doug Aldrich oldalára.
Nem meglepő módon a setlist a best of lemez köré fűződött, amiről több kedvenc tételem is lemaradt, ismervén pedig az őszi koncertek dallistáit, sejthető volt, hogy az olyan pörgős szerzemények, mint a Mainline, a Last Time I Saw The Sun, vagy a We All Fall Down most sem kerülnek majd elő. Ezek hiánya nekem kicsit rá is nyomta a bélyegét a bulira, ami igazán mintha csak a vége felé indult volna el.
Persze a Resurrected abszolút adta nyitónótának – nem csak a címe miatt –, de valahogy mégis elmaradt az az igazán áttörő kezdés, pedig még egy löketnek ott volt a Daisies I Love It Loudja, a Make Some Noise is még az elején. Hiába ütött nagyot azonban a nóta, mégsem éreztem, hogy felforrósodott volna a hangulat, persze ehhez volt némi köze a sátor ez alkalommal nem túl kellemes, nyirkos-borongós időjárásának is.
Viszonylag ritka, hogy egy koncert várva-várt pillanata legyen a dobszóló, de ha Tichy-ről van szó, nem kérdés, hogy a csúcspontok közé tartozik, amikor egyedül is megvillantja zsenialitását a színpadon. Igaz, most elmaradt, hogy puszta kézzel üssön akkora groove-okat, hogy még percekig azon agyaljak, ezt mégis hogyan csinálta, de így sem az a „kimegyek egy sörért” dobszólót kaptunk most sem a Lock ‘n’ Load felvezetéseként, ami után pedig egyből a zenekart bemutató egyveleg következett.
Más körülmények közt egy hasonló blokk valószínűleg a hangszerboltosok rémálma, ám ilyen zenészek kezében már talán kevésbé kellemetlen az olyan, még soha, sehol nem hallott slágerek felidézése, mint a Smoke On The Water vagy a Highway To Hell, mint kezdő, épp hangszerválasztás előtt álló muzsikusok próbálkozását napestig hallgatni. John Corabi amúgy nem csak a zenekar bemutatása alatt, hanem úgy egyébként is meglehetősen beszédes kedvében volt, így amikor már Tennessee-t és a viszkit emlegette, kezdtem reménykedni, hogy talán még felcsendülhet a „Whiskey and a ginger, yeah, its my elixir” strófa a Last Time I Saw The Sunból, de sajnos az anekdota nem ebbe a nótába torkollott.
Az utolsó hat dalból ugyan nem kevesebb, mint négy feldolgozás volt, mégis számomra itt indult be igazán a koncert: a Daisies koncertekről elmaradhatatlan Fortunate Son után képzeletben máris melegebb éghajlatra vehettük az irányt a Mexico-val, majd a rendes műsort a Midnigt Moses zárta. A ráadásra szintén egy erős triumvirátus maradt: a Long Way To Go – és hát valóban, kissé hosszúnak éreztem most az utat, mire ezen az estén elértünk oda, hogy igazán át tudjam venni a koncert ritmusát –, a Slide In It Whitesnake-cover, majd a Beatles klasszikusa, a Helter Skelter, ami gyakorlatilag mindig, minden körülmény közt extázisba tud ejteni.
Összességében egy közel kétórás műsort kaptunk, és az igazsághoz hozzátartozik, hogy azért nyolc Daisies koncert után – melyek közül az elsőhöz a legendás Whisky A GoGoban volt szerencsém – talán kicsit a kelleténél magasabbra is kerül az a bizonyos léc, de azért így is egy kerek estének lehettem részese, és egy cseppet se várom kevésbé a következő, kereken tizedik TDD-bulim.
Szöveg, fotók: Máté Évi
