Jó pár éve vegyes érzelmeket táplálok a fesztivál felé, és ezt most sem döntötte meg semmi, sőt… Egyrészt adott egy különleges helyszín a Duna közepén, ahol számos művészeti ág és civil kezdeményezés képviselteti magát, egyedülállóan sokszínűvé téve az eseményt. Messze nem csak „egy fesztivál”, hanem egy külön falu, kis világ nyílik meg átlépve a K-hidat az ember előtt. Másrészt viszont mégiscsak valahol egy zenei rendezvényről beszélünk, így nehéz elmenni az előadók felhozatala mellett.
Elnézve a látogatók életkorát és az aktuális, influenszerek vezérelte trendeket, nem csoda, hogy amíg Dua Lipa és Justin Bieber koppra rakta a Szigetet, addig a Kings Of Leon performanszát jóval szerényebb érdeklődés fogadta. 2022-re eljutottuk odáig, hogy egy-egy klasszikus, hangszeres, autotune-mentes banda fellépése furcsaságszáma megy, de még mielőtt a stílusra fognánk a gyenge headliner produkciót, be kell látni sajnos, hogy az amerikai csapat langyos teljesítménye is hozzájárult, hogy zeneileg egy igencsak gyenge napot tudhattunk magunk mögött, legalábbis ami a Nagyszínpadot illeti.
Valahol rém kellemetlen, 20 év masszív koncertre járás után azonban talán megbocsátható bűn, és egyben sokat mondó tény, amikor az emberrel közlik a barátai, hogy amúgy már látta az adott formációt. A Kings Of Leon ugyanis 2015-ben már megjárta a Szigetet, de számomra maradandót annyira nem sikerült alkotniuk akkor, hogy meg is feledkeztem róla, hogy ott voltam azon a bulin is. Most sem volt ez máshogy, bár persze igyekszem a memóriámba ez alkalommal bevésni a koncertet: sajnos egy lapos, időnként kifejezetten unalmas produkció – ami különösebb látványvilággal sem lett megtámogatva – zárta a fesztivál második napját, aminek a közönségből is csak a keménymagos rajongókat sikerült megmozgatnia, legalábbis egészen addig, amíg be nem dörrent a vége felé a Use Somebody.
A banda egyik első nagy slágerére aztán beindult a buli, és az előzmények után szinte úgy hatott a nóta, mintha csak egy rockdiszkó kezdődött volna a koncert után. Ilyen pont volt még a záróakkordként előadott Sex On Fire, így a két szerzemény hallatán nem kellett teljesen negatív szájízzel távoznom a helyszínről, pedig a setlist közepe felé már-már enyhe depresszió kezdett eluralkodni rajtam.
Leonék előtt immáron negyedszer vette be a Szigetet a Bastille, ám mellettem a britek zenéje is teljesen elment, annak ellenére is, hogy a közönség nagy része jól láthatóan élte a produkciót. Persze mind velük, mind a headlinerrel kapcsolatban igaz, hogy nem vagyok kifejezetten jártas munkásságukban, de egy fesztiválon épp az olyan koncertek működnek igazán, amik ismeretlenül is megfogják az embert, és maradásra bírják azt is, aki épp véletlen csak arra ballagott. Nem egy banda győzött már meg pont így a több mint húsz Szigeten, amin eddig részt vettem, most azonban elmaradt a meglepetés.
Ennyi év után meglehetősen furcsán hatott a pőre K-híd látványa is, de a szervezők elmondták, hogy ez nem róható fel nekik, ugyanis nem kaptak engedélyt idén a díszítéshez, ahogy egy pillanatra rendesen megkavart a tájolódásban az előrébb, a híd után kialakított jegyátvételi és beléptetési pontok helyezkedése is.
Ha már az éveket emlegetjük, a sajtó munkatársait bizony kellemetlenül érintette, hogy idén – eltérően a jól bevett gyakorlattól – nem kaptunk belépési lehetőséget a VIP részlegre, melynek teraszáról azért egy jóval átfogóbb kép nyílik a nagyszínpadra és a közönségre. Öröm az ürömben, hogy nem egy teltházas napról volt szó, ahol mozdulni sem lehetett volna a pódium előtti placcon, és kemény meló érdemben végignézni egy koncertet.
Belefutni nem sikerült kisebb színpadoknál se számomra izgalmas produkciókba ezen a napon, azonban az utcazenészek, a gólyalábasok vagy épp a különböző játékokkal teletűzdelt vurstli helyszín ismét bizonyította, hogy miért is szeretem a Szigetet továbbra is, annak ellenére, hogy zeneileg már nem igazán tud nekem valót nyújtani. Még mindig jó érzés elmerülni a fesztivál forgatagában, főleg, hogy kedvencek hiányában rohanni sem kell egyik színpadtól a másikig, hiányérzetem enyhítésére pedig elég muníciót biztosít szerencsére az erős nyári egyéb felhozatal, amit csak ezen a héten olyan bandák fémjeleztek, mint a Life Of Agony vagy a Lamb Of God.
Be kell látni, hogy ez a fesztivál már sosem lesz a régi, a program és az árak is leginkább a külföldi vendégeknek kedveznek. Valószínűleg nem lesz már megközelítőleg se olyan line up, mint amikor Bowie, a Motörhead, a Faith No More, vagy a Foo Fighters váltották egymást az egyes napokon fő fellépőként, és nem azért, mert sokak már csak a túlvilágról tudnának bejelentkezni valamelyik kint rendelő médium által, de némi reménysugár lehet például, hogy ez utóbbi – már sajnos kétes jövőjű – csapat legutóbb bekerülhetett a Nagyszínpad programjába.
Összességében, aki nyitott magára a fesztivál-élményre, megspékelve különböző érdekes programokkal, az továbbra sem fog csalódni a Szigetben, főleg, ha nem egy teltházas napot választ.
Szöveg, fotók: Máté Évi
