Őszintén megvallva, kis szorongással indultam neki párommal december 6-án a bécsi Yello koncertnek. Közel egy évet vártam a legendás svájci duó fellépésére – a jegyünk már januárban biztosítva volt –, hiszen az elektronikus zene egyik alapvetéséről van szó, akik 40 éves pályafutásuk során most először indultak turnéra. Azt hiszem, erre szokták azt mondani, hogy „kihagyhatatlan”.

yello_2017_1

Hiába azonban a TV-műsorok szignáljainak, és a különböző filmzenéknek – pl. Apócák a pácban – köszönhető, a köztudatba bevonult slágerek (Oh Yeah, The Race), a Yello valahogy mégis rétegzene maradt. Ebben persze picit a média is hibás, hiszen egy szó sem esett az osztrákok talán leghallgatottabb „zene-zene-zene” rádiójának, az Ö3-nak a műsorában erről a kiemelt fontosságú buliról. Pedig, a Yello „zene mindenkinek” – erre talán páromat tudnám ékes példaként felhozni, hiszen abszolút műkedvelőként kísért el a koncertre, és végül az első perctől kezdve egészen a fináléig magával ragadta a valóban egyedi előadás.

Mégis, a bécsi show-t megelőző, december 5-i koncert Münchenben aggodalomra adott okot. Na, nem a fellépés – abban egy kritikus sem igazán talált kivetnivalót –, hanem a látogatói létszám. 2-3000 fős közönségről tudósított ugyanis a dél-német sajtó, ami elenyészőnek tűnhetett az Olympiahalle-hoz, München legnagyobb rendezvénycsarnokához viszonyítva. Bíztam benne, hogy mindez nem fog kihatni a másnapi bécsi estére, annak hangulatára.

Mivel a Yello a munkahét közepén tette tiszteletét a Császárvárosban, így jóindulatúan korai (este 8 órás) időpontra tették a szervezők a koncertkezdés időpontját. Nagyjából fél 8-kor sétáltunk be a Stadthalle küzdőterére, ahol brazil esőerdőket idéző hangulat fogadott – a hanghatásokat illetően. A színpad előtt, és a (leszűkített) lelátókon lassan gyűltek a nézők. Egy körülöttünk tébláboló idősebb úr többször is nagyhangon megjegyezte, hogy ilyen kevés nézőt még nem látott a Stadthalle…

Hogy miért nem tették ezeket a koncerteket kisebb helyszínekre, arra a nyitány (Magma) után rögtön választ is kaptunk. A Yello legénysége lassan elfoglalta helyét a mega-kivetítő uralta színpadon – Boris Blank, mint zenei „porondmester”, jobboldalt helyezkedett el a „vezérlőpultjában”, Dieter Meier, mint frontember és fő-szövegelő középtájt, mellettük-mögöttük kétoldalt ütősök, dobok, gitáros, valamint fúvósszekció és két háttérénekesnő.

A Do It-tal indult be a műsor, melyet a két svájci úriember német-angol keverék szpícsekkel, sztorikkal tett színesebbé. Az első igazi (anti-)sláger, a Bostich volt, mellyel New Yorkban arattak anno sikert, hiszen a staccato-szövegbetét alapján – látatlanban – fekete rappereknek gondolták őket.

A The Rhythm Divine-nal érkezett az est egyik vendég-dívája, Malia személyében. A malawiai énekesnő elődjéhez méltóan adta elő az eredetileg Shirley Bassey által énekelt dalt.

yello_2017_3
Az édesbús romantikából a 30’000 Days vezetett vissza a sodróbb hangulatú számok közé, majd áthaladtunk Boris Blank hipnotikus „időalagútján” (The Time Tunnel) és már érkezett is a kettes számú hölgyvendég, a személyében az egzotikus Ázsiát megidéző Fifi Rong. Az általa prezentált dalok közül a Kiss The Cloud fogott meg jobban – Boris Blank zenéjének köszönhetően. A kislemez-sikerek közül az 1988-as Flag című albumról következett a Tied Up, mely ismét felturbózta a hangulatot.

Malia a Starlight Scene-nel érkezett vissza a színpadra, aztán jött az egyik csúcspont az Oh Yeah. A színpadi kivetítések közben folyamatosan egyik bámulatból a másikba ejtették a közönséget, Dieter és Boris Abbott és Costello, vagy Luigi és Márió figuráit megidézve rohangáltak, grimaszoltak, bohóckodtak az óriás vásznon. Persze, a mélyebb atmoszférájú számok a hangulathoz illő projekciót kaptak.

A hivatalos műsoridő a Si Senor The Hairy Girl-lel ért véget, de szerencsére bőven volt még hely ráadásnak a Yello tarsolyában. Egy vicces, spontán mini-performansz keretében Herr Meier és Herr Blank bemutatták az utóbbi úr okostelefonos applikációjának, a Yellofiernek a működését, mellyel bárki kedvére szerkeszthet zenét, samplingelhet, alkothat. A leghétköznapibb zajok, zörejek válhatnak így hallgatható zenévé. Példaként a Bostich-et adta elő a Yello, pár akkor hirtelenjében felvett zaj-szösszenetre igazítva. Egy picit beleshettünk hát Boris és Dieter boszorkánykonyhájába, és meggyőztek minket arról, hogy hiába a svájci-öreguras öltözet, őszes haj és bajusz, ők valahol lélekben máig „punkok” maradtak, és tesznek a polgári konvenciókra – ha éppen dugóhózásból, vagy autó-ajtócsapkodásból van kedvük hangokat kreálni egy szerzeményhez, akkor abból lesz Yello-szám.

Mint ahogyan sláger lett az „autó-ajtócsapkodós” The Race-ből is, mely a koncert fináléját képezte. (De előtte még Maliaval előadták és a cikk szerzőjének személyes kedvencét, a Vicious Games című szintén klasszikus megunhatatlant.)

A The Race-re már mindenki tombolt – későn kelők, ébresztő, mindjárt vége a Yello koncertnek, és ki tudja, mikor láthatjuk őket legközelebb! A Dietert és Borist kísérő nagyzenekar és a vokalisták is megcsillanthatták egyénileg tudásuk legjavát, egy-egy mini szóló erejéig. Igazi revü-hangulat uralkodott a Stadthalle-ban, és láthatóan a két „öreg” is elérzékenyült a szeretet-orkán láttán-hallatán. A mosolyt talán leradírozni sem lehetett volna az arcukról.

yello_2017_2
Aztán kihunytak a fények, véget vetettek a zenének, haza – legalábbis a következő koncert-helyszínre – mentek a legények. Azt ugye mondanom sem kell, hogy hazaúton is Yello szólt az autóban. Mert ez valóban egy felejthetetlen buli volt! A hangzás mindenképpen csillagos ötös, és a vizuál-megvalósításra sem lehetett panasz. A kísérő zenekar előtt is le a kalappal, a vendég-vokalisták közül Maliát emelném ki.

A koncert dalválasztás része szubjektív, átfogó képet kaptunk a Yello-életműből. A setlist nem volt hibátlan, de csak azért, mert jó lett volna még ezt vagy azt a számot is meghallgatni Svájc első számú pop-importcikkétől.
Aki ott volt, biztosan nem bánta meg ezt az estét, a többiek pedig bízzanak egy következő koncertben – vagy vegyék meg a Live In Berlin című Blu-rayt / DVD-t, a Universal Music gondozásában. Oh yeah…!

szöveg és fotók: Janurik János