Jobban nem is tervezhettem volna az érkezést, halálpontosan az első rigmusokra sikerült beesnem a csordultig telt Budapest Parkba szombat este. Lelkesedésből és tömegből már az előző Scooter-bulikon sem volt hiány, de mintha ez a mostani mindent felülmúlt volna, olyan érzése támadt az embernek, hogy egy évtizedek óta várva-várt produkció érkezett végre hazánkba, nem egy mostanság már szinte minden évben visszatérő nosztalgiacsapat.
Előrébb menni esélyét nem láttam, így gondoltam, szép nyugodtan, öregesen, lazán sörözgetve nézem – vagyis inkább csak hallgatom – végig a koncertet hátulról, de hamar kiderült, hogy erre esélyem sincs. Mintha az egész Park teljes extázisba esett volna, talán én voltam az egyetlen csendesen néző, vagyis inkább csodálkozó, nagyjából mozdulatlan egyed az egész helyszínen, féltve a még leghátul is teljes erőbedobással ugráló emberek elől a nedűmet. Ilyet se nagyon láttam még ezen a helyszínen, hogy a teraszokról majd’ kiestek a tomboló fanok, bár az már az első parkos Scooter-koncertről is rémlett, hogy biztonsági korlátozásokat kellett bevetni – „egy ember le, egy fel” – a balkon lelátóknál, sejtem, hogy ez alkalommal még nehezebb dolguk lehetett a szervezőknek.
Az egész rendezvény valami hatalmas falunapra, vagy majálisra emlékeztetett ringlispílek nélkül, a létező legvegyesebb közönséggel: kiscsaládok, öregek, fiatalok, „bulibárók” – mintha mindenki végre kiszakadt volna egy estére a mókuskerékből.
Tavaly még fotózva a formációt – idén valamiért nem adtak lehetőséget egy szakmabelinek sem elvileg, hogy megörökíthessék őket – továbbra is gyanús, hogy az 54 éves, az évek során mit se változó H.P. Baxxter vagy zseniális géneket örökölt, vagy formaldehidben tárolhatják két koncert között. Most ugyan a kivetítőt is épphogy csak láttam, de sok változást nem véltem felfedezni, továbbra is jócskán letagadhatna korából a frontember, aki ezúttal talán kicsit fáradtabbnak tűnt a szokásosnál – például már nagyjából a negyedik dal után visszavonult s átadta a táncosoknak a színpadot egy rövidke szusszanásra. A nem épp Meshuggahra vagy mondjuk egy Dream Theaterre hajazó alapok bőven elegek voltak az üvöltéshez, a feltehetőleg Irodalmi Nobel-díjra hajazó „Döp Döp…” rigmus pedig akarva-akaratlanul előkerült folyamatosan – érzésem szerint vagy ezerszer, de tény, hogy körbejárta az egész koncertet –, a közönséget pedig egyenesen boldoggá tette, akárhányszor felcsendült a poétikai műremek, ha netán H.P. kihagyta volna, egyből rázendítettek maguktól is.
Valahol bíztam benne, hogy a 25. évfordulóra kicsit máshogy készül majd a trió, például valamelyik lassú szerzeménynek – a She’s The Sunnak vagy a Break It Upnak – például kifejezetten örültem volna, de tartok tőle, hogy az összegyűltek nagy része nem igazán tudott volna mit kezdeni ezekkel a nótákkal, persze H.P. se biztos, hogy be merne még vállalni az üvöltözés mellé egy-egy dallamosabb eposzt is. Egy negyedévszázadot összefoglaló eseményen azért mégis lehetett volna több különlegesség, végre elővehették volna az első lemezeket – milyen jól is esett volna egy Endless Summer, egy I’m Raving, Back in the U.K., nem is beszélve Billy Idol Rebel Yelljének átgyúrásával, ha már a főhős úgyis hamarosan – július másodikán – ugyanezekre a deszkákra fog lépni.
Egyértelműnek tűnt, hogy a közönség kiszolgálása volt a lényeg, akik szerintem azt se bánták volna, ha a másfél órás buli során csak a „töptöptöp” ment volna. A lelkemet azért sikerült felmelengetni két aprócska Depeche Mode-bejátszással, kár, hogy pár másodperc alatt le is rendezték őket – ha jól rémlik, a Just Can’ Get Enough és a Never Let Me Down Again volt a két szerencsés, utólag rákeresve pedig külön szívfájdító látni, hogy adtak ők már elő teljes DM-dalt is anno. Egy kis zongoraetűd is bekerült a programra, lehet elől más volt a helyzet, de a körülöttem állóknál láthatóan teljes érdektelenségbe fulladt az egyetlen zeneileg igazán értékelhető, dobalap nélküli – no azért itt se gondoljuk virtuóz játékra – rövidke közjáték. Persze ez a műfaj nem is erről szól, az egyszerűségében rejlő szépséget azonban felváltotta mára már az bugyutább, s egy idő után unalmassá váló tüc-tüc, így koncertélmény helyett némi szociológiai tanulmánnyal és diszkó-hangulattal lettem leginkább gazdagabb, mindezt azonban kétség kívül kár lett volna kihagyni. Aki időben érkezett, vagy beverekedte valahogy magát előre, vizuálban sem lehetett hiánya. Ahogy a tavalyi FEZEN-es koncerten, itt is előkerültek a táncosok, tűzcsóvák, és egyéb vizuális és pirotechnikai elemek. Lényegében a zenekar pontosan tudta, hogy mi kell a közönségnek, és mindezt meg is adta nekik, úgyhogy nem hinném, hogy a többség csalódottan távozott volna a jubileumi buliról.
2014-es Scooter-interjúnkat itt olvashatjátok.
(Máté Évi képei a zenekar korábbi hazai koncertjein készültek.)