Két év után új albummal jelentkezik a ’80-as évek kölyökképű tini-sztárja. De hogy kicsoda Rick Astley? Ha emlékezetem nem csal, Never Gonna Give You Up című dala volt az egyik első videoklip, amit a ’80-as évek végén, a Nyugat felé nyitás egyik első jeleként a Sky vagy a Super Channel valamelyik zenei műsorában csodálhattam meg – még Videoton gyártmányú készüléken, de már színesben.
Előtte kénytelen voltam beérni a Zenebutik, vagy a 20 a csúcson műsoraival, ahol jótékonyan kitakarták, melyik külföldi zenei csatornáról sikerült – finoman szólva sem HD-minőségben – „kölcsönvenni” mutatóba néhány klipet. Ja, és persze volt még az ORF-en vasárnap délutánonként futó Die großen Zehn TV-s slágerlista, ahol aránylag elfogadható minőségben bámulhattam a „videocsippeket”. De a nagy áttörés éve egyértelműen 1987 volt, melynek végén az addig a Poptarisznyában csak hallott előadók egyszerre láthatóvá is váltak. És most megint visszakanyarodok Rick Astley-hez, akinek persze a hangját már ismertem B. Tóth László műsorának köszönhetően, de a fizimiskáját még nem. Magamban valami idősebb pacákra tippeltem a mély-soulos hang alapján, erre megjelent egy kissé esetlenül táncoló kölyökképű srác a TV-képernyőjén – na, ő volt Rick Astley.
Ez így 30 év távlatából elég viccesen hangzik, igaz a közelmúltból fel tudok idézni egy ehhez nagyon hasonló rácsodálkozást, amikor is rákerestem a YouTube-on, hogy kicsoda is az a George Ezra, aki mostanában a csapból is folyik… Na, őt sem olyannak és annyi idősnek képzeltem a hangja alapján, mint amit/akit aztán láttam.
A hosszúra nyúlt felvezető alapján, nézzük, mit tud még felmutatni 30 évvel a világsztárrá válása után Richard Paul Astley, a „rickrolling” mém névadója, és az ehhez vezető Never Gonna Give You Up elkövetője.
A ’80-as évek közepének és végének kiemelt sztárcsinálója volt a Stock-Aitken-Waterman producer-trió, akik futószalagon szállították a „rágógumi” vagy „papírzsebkendő pop” néven is aposztrofált slágereket. Nem kell hozzá zenei szakértőnek lennünk, hogy rájöjjünk, mit is jelentett ez: minél több nagyot szóló, de egyben egyszer használatos pop-, és diszkó-slágerrel bombázni a slágerlistákat, minél jobban kiszolgálni a tini-magazinok olvasóit, a sztárok képeivel szobáikat kitapétázó fiúkat és lányokat. A dalok előadói és azok képei persze folyamatosan cserélődtek a tinédzser-lakokban, de valahol ez is volt a cél, ugyanis az SAW-gyár már-már követhetetlenül ontotta az újabbnál-újabb pop-üdvöskéket.
Volt persze néhány előadó, aki túlmutatott a „one hit wonder”-státuszon, közéjük tartozott Rick Astley is. A stúdiós „tea boy”-ból egyik napról a másikra világsztárrá avanzsált lancashire-i srác több kislemezzel is szerepelt a ’80-as évek végének slágerlistáin, 1988-ban bezsebelte a legjobb brit kislemezért járó díjat, majd miután az őt felemelő brit sajtó egyszer csak elkezdte Stock-Aitken-Waterman pop-mogulék „bábjaként” emlegetni, szakított felfedezőivel. Ezzel egy időben azonban elkezdett feledésbe merülni. Hiába volt az „érett férfi” imidzsváltás, a tingli-tanglitól a soul-zene felé való fordulás a ’90-es évek elején, hiába segítették olyan nevek a dalírásban, mint Elton John, Rob Fisher (Climie & Fisher) vagy éppen Lisa Stansfield, a siker elmaradt, vagy legalább is nem ért nyomába az előző éveknek. Erre a Rick Astley-re már nem igazán volt vevő a nagyérdemű.
Az aranytorkú dalnok így 1993-ban (27 évesen) nyugdíjazta magát, és a 2000-es évek elejéig egyáltalán nem hallatott magáról. Az elmúlt lassan 2 évtizedben ismét megjelentetett néhány nagylemezt, turnézott önállóan, és ’80-as évek-béli zenésztársaival is, sőt, még internetes „mém” is lett belőle, mely poén annyira jól sikerült, hogy egyre inkább visszakerült a köztudatba, sőt MTV Europe Music Awards díjat nyert 20 évvel korábbi, slágerlistákat robbantó kislemezének köszönhetően.
A saját magát is meglepő siker tovább fokozódott 2016-ban, ami UK Top 1 helyezést eredményezett az akkor megjelenő, félszázados fennállását ünneplő „50” című albumának, melyből 300.000 példány fogyott, a róla kimásolt dalok pedig 12 millió kattintást eredményeztek a YouTube-on.
Úgy látszik, Rick Astley „ciki” kategóriába való besorolása kezd elkopni, és ha sikerben nem is éri utol pályatársnőjét, az ausztrál Kylie Minogue-ot, akivel anno ugyanabba a SAW istállóba tartoztak, azért megérte visszamerészkednie a reflektorfénybe. Ezt bizonyítja a július 13-án a BMG gondozásában megjelenő Beautiful Life című albuma is, melyet rögtön egy remek kislemezzel harangozott be, mégpedig a címadó dallal, melyhez Vaughan Arnell (Robbie Williams, One Direction, Olly Murs) készített vidám hangulatú, a nyárba több napsütést csalogató klipet.
A fenti, kicsit a Chic által inspirált szám mellett még további 11 potenciális sláger található Rick Astley visszatérő nagylemezén, melyeket saját maga szerzett és a produceri teendőket is ő látta el. Az atmoszférikus Rise Up, az egyből fülbemászó Try, a melankolikus, a gyermekkorba visszavezető The Good Old Days mind-mind azt mutatja, hogy Rick Astley komolyan gondolta a visszatérést – és maradni is szeretne.
Hogy a személyes kontaktus is meglegyen régi-új közönsége felé, turnéra is indul a Beautiful Life albummal, melyen hozzánk legközelebb Németországban lehet elcsípni Rick Astley-t.
2018. szeptember 13. München – Tonhalle Kultfabrik
2018. szeptember 14. Frankfurt – Batschkapp
2018. szeptember 16. Köln – E-Werk
2018. szeptember 17. Hamburg – Große Freiheit 36
2018. szeptember 18. Berlin – Admiralspalast
Janurik János