A május végi Mötley Crüe-buli után most ismét egy megosztó koncertről, vagy inkább koncertekről fogok írni, ám ezúttal sokkal pozitívabb hangvételben, ugyanis a 2022-ben újjáalakult Pantera (vagy egyesek szerint Pantera Tribute) 2023-as európai turnéja minket is betalált. Nem is egyszer, hanem egymás után rögtön kétszer, május 30-án és 31-én a Barba Negrában.
A beszámolómat első körben egy kis múltidézéssel kezdeném, mert a banda történelme és az elmúlt pár év eseményei gyökeresen meghatározzák a formáció jelenkori állapotának megítélését. Phil Anselmo megromlott kapcsolata az Abbott testvérekkel, Vinnie Paullal és Dimebag Darrell-lel, majd ezek után a Pantera 2003-as feloszlása és Dimebag tragikus halála után sokáig esélytelennek tűnt a zenekar felélesztése, főleg mivel Dime volt az egyik tengelye a bandának. Szokták volt mondani, hogy az idő megszépít mindent, Anselmo egyre több Panterát kezdett el tolni saját bandáinak koncertjén, érdeklődését kifejezve egy lehetséges Pantera-koncertre, azonban Vinnie Paul továbbra se ásta el a csatabárdot. Sajnos 2018-ban őt is elvesztettük, és ezzel együtt kb. minden esélyt egy lehetséges Pantera-bulira.
Ugyan Anselmo és Rex Brown még élnek (épphogy csak), de a banda lelkét mindig is Vinnie és Dime alkották. Persze azért mentek a találgatások, hogy kivel, illetve később kikkel lehetne „pótolni” a fivéreket. Zakk Wylde neve például rendszeresen felmerült, de kevesebb esély volt egy ilyen tető alá hozására, mint nyerni az orosz ruletten. Aztán eljött 2022, mikor is Anselmo és Brown bejelentették, hogy 2023-ban beveszik Észak-Amerikát egy turné keretén belül. Ezzel együtt fény derült a zenészek kilétére is. Zakk Wylde némileg egyértelmű választás volt, hiszen országos cimborák voltak Dime-mal, a dobos kiléte okozott inkább meglepetést: az Anthrax ütőse, Charlie Benante ült be Vinnie székébe.
Az ürülékcunami azonban akkor indult, mikor megjelent a 2022. decemberi Hell & Heaven Fesztivál programjában a klasszikus Pantera név. Nem tribute, nem emlékzenekar, nem showband, simán Pantera. Joggal akadhattak ki a véresszájú rajongók, hogy ez már nem az a banda, miért az eredeti nevet használják, stb., de azért azt is be kell látni, hogy nem új keletű az elhunyt, kilépett bandatagok pótlása, hiába volt tényleg ez az Abbott tesók gyermeke. Pro-kontra ment és megy a mai napig is a köpködés. Aztán jött a nagy bejelentés, hogy a dél-amerikai, japán és egyesült államokbeli dátumok után Európába is ellátogatnak, és szerencsénkre minket sem hagytak ki a szórásból.
A honi köpködők felhangosodtak, de ettől függetlenül talán 3 nap alatt lefosztották az emberek a jegykészletet. Ezen a ponton elkezdtem bizakodni, hogy talán átrakják nagyobb helyre, mint a Barba, mert igény az lett volna rá, de semmi hír. Aztán jött az infó, hogy a németeknél és az osztrákoknál is lemondtak fellépéseket, köszönhetően Anselmo múltbéli szélsőjobbos megnyilvánulásainak. Ebből az egyik dátum a május 31. volt, egy nappal a pesti bulit követően, így ismét ment a lamentálás, hogy hátha dupla buli lesz, és igen, az lett! Így történhetett meg, hogy 25 év után az újra hazánkba látogató zenekar a turnéjukon egyedül nálunk örvendeztette meg két egymást követő nap a nézőket. Mert igen, örvendés, az volt.
Azt továbbra is hozzátenném, hogy szerintem nem volt túl szerencsés a Barba Negrába rakni egy ilyen volumenű eseményt, a hely infrastruktúrája még mindig hagy kivetnivalót maga után. Vagy több pult/pultos kéne, vagy profibbak, mert jelen állás szerint a több mint 40 perces sorban állás 6000+ főnél igen durva. Ráadásul erősen túllőtték a beengedett emberek számát is, mert legalább egyharmada a sátron kívül tudták csak nézni a produkciót, egy kivetítőről. Cserébe volt levegő és a hangzás is jó volt, ezért viszont piros pont a Barbának, hogy kitolták a hangrendszert szabadtérre is.
Az első napi koncert zseniális volt. Személy szerint rettentően vártam, az se zavart volna, ha Puma van a színpadot sejtelmesen eltakaró molinóra írva, hiszen annak lehullása után a nyitó, A New Level akkorát dörrent, hogy sorban állás közben majdnem lefejeltem a szintén szomjazó sorstársam tarkóját. Itt még nem mertem messzemenő következtetéseket levonni Anselmo teljesítményéről, de nem lehetett rá panasz. Az már a régóta a neten kószáló kalózvideókból kiderült, hogy Zakk nem Dimebag, de nem is akar az lenni. Ő Zakk Wylde, és úgy is tolja a számokat, természetesen a kellő tisztelettel. Akin és amin viszont már az első videókon meglepődtem, hogy Benante mennyire jól és ízlésesen leszedte Vinnie Paul témáit, ráadásul a hangzását is sikerült kellőképpen leutánoznia. Na ez élőben még inkább átjött már az első dalnál. A fiúk nem vicceltek a számlistával, az biztos! Most írhatnám, hogy „így bekezdtek az első X számmal”, de nem fogom, mert a Planet Caravanig nem volt megállás és az csak a 11. volt a listán.
Általában a zenekarok a nagy klasszikusokat a koncertek végére tartogatják, na ők nem. Mouth For War, Strength Beyond Strength, Becoming így az elején elég erős. Anselmonál voltak bakik, de rettentően érződik, hogy igyekezett odarakni magát és felkészült erre az „újraegyesülésre”. Azt se tartom kizártnak, hogy amolyan titkos paktum köttetett az Abbott család és Phil között, hogy rámondják az áment a Pantera név használatára, amennyiben méltó teljesítménnyel állít emléket annak. Amilyen viharos volt a kapcsolatuk, nem lenne meglepő.
A buli egyharmadánál egy újabb slágert sütöttek el, ami nálunk egy igazi családi kedvenc. I’m Broken, amit régi szokásuk szerint a By Demons Be Driven riffjeivel zártak. Amikor édesapád ezt állítja be csengőhangnak a telefonjára, tuti megtalálod bármilyen tömegben, tapasztalat. Itt jegyezném meg, hogy személy szerint picit sajnálom, hogy a programjuk leginkább a Vulgar Display Of Power és Far Beyond Driven albumokra koncentrált, hiszen megannyi jó szám van akár a Cowboys From Hell, vagy az újabb albumokon is, de az is igaz, hogyha rajtam múlt volna ez a buli három órán át tartott volna. Azért így is örülök, hogy élőben hallhattam a Suicide Note Pt. II-t, vagy a Yesterday Don’t Mean Shitet. Pár éve még nem tudtam volna elképzelni, hogy ezeket Phil ilyen szinten lehozza, de le a kalappal előtte. A két említett dal közé „kitöltéskén” azért odabiggyesztettek egy 5 Minutes Alone-t és az örök „romantikus” This Love-ot. Mielőtt rátérnénk a koncert érzelmes részére, még gyorsan ledaráltak egy Fucking Hostile-t. Nem véletlen használtam a daráltak kifejezést, ugyanis itt éreztem talán egyedül, hogy Charlie Benante végtagjai picit összeakadtak a gyors tempóban, de szerintem ezt még a helyszínen lévő profi zenészek is magasról letojták.
Elérkeztünk a koncert utolsó etapjához, amit egy igazán szívszorító résszel nyitottak. Ugyan felvételről, de felcsendült a Cemetery Gates, és ezzel egyidőben a kivetítőkön egy olyan videó is, aminek emlékére még ezen mondat leírásakor is beleborzongok. Eltávozott testvéreik, Vinnie és Dime előtt tisztelegtek egy videóegyveleggel, ahol a két tag ökörködéseit csodálhattuk meg és röhöghettünk rajta két könnycsepp elmorzsolása közben, keserédesen. Ez a szívbe markoló élmény egészen a Planet Caravan végéig tartott, amiben Zakk Wylde is brillírozott egy, a hangulathoz illő gitárszólóval.
Sajnos lassan, illetve nagyon gyorsan el is érkeztünk az utolsó pár számhoz, azonban itt még kaptunk némi extrát, amit a második napra ellátogatók már nem élhettek át. Egy szám, a Walk erejéig ugyanis a színpadon vendégeskedett a norvég Mayhem zenekar frontembere, Csihar Attila, ezzel exkluzívvá téve ezt az amúgy is ikonikus nótát. Zárás előtt még kaptunk egy Hollow-t, amit a Domination végével nyitottak, megalapozva ezzel a katarzis élményt az utolsó dalra, ami nem is lehetett volna más, mint a legendás Cowboys From Hell. Reménykedtem benne, hogy maradt még valami a tarsolyukban, de mindenki szomorúságára ténylegesen ez volt a vége az első napra.
Összegezvén szubjektív véleményem az egész jelenségről és a koncerten tapasztaltakból, ha valaki kételkedik a banda jelenlegi létjogosultságában, ne tegye. Szerény személyem is Pantera rajongónak vallja magát, és cseppet sem zavar a jelenlegi felállás, vagy a Pantera név használata. Utóbbi szőrszálhasogatás is picit. Szerintem ez tényleg inkább egy tiszteletadás Dimebag, Vinnie Paul és családjuk irányába, és ezt a zenekar sem titkolja, akár a dob frontbőrein található arcképekkel, vagy akár a vetítésekkel.
Nekem, aki 1998-ban nem jutott el a koncertjükre, ez a legközelebbi, amit Pantera címen élőben kaphatok és egy tizedmásodpercig se bántam meg a részvételt, hiába csak a banda fele volt jelen. Zakk és Charlie előtt maximális respekt! Lehet őket fikázni, hogy nem játsszák egy az egyben azt, amit a tesók, csak felesleges. Nem egy tribute buliról beszélünk. Egyikük sem akarta 100 százalékban lehozni barátaik művét, és ezt szerintem sem Dime, sem Vinnie sem akarná. Sőt, szerintem még büszkék is rájuk az égi kocsmában, hiszen nem csak a legjobb választás voltak a feladatra, hanem a barátaik is Abbottéknak. Dime tuti az első sorban, egy Black Tooth Grinnel a kezében bulizná végig a koncertjüket és izgalommal nézné Zakk barátját, hogy miként játssza saját stílusában a számait. Rex szegény igen rosszul néz ki, ha egy óvoda mellett várakozna, tuti ráhívnám a jardot, de tudván az egészségügyi múltját, inkább örülök, hogy él és nem mellesleg hibátlanul letolta a bulit. Anselmo hasonlóan, tényleg összekapta magát. Ha valakit tényleg csak a névhasználat zavar és ezért ódzkodik tőlük, azt csak sajnálni tudom, mert életre szóló zseniális élményről maradt le.
Szöveg: Harsányi Péter
Fotók: Máté Évi
Az ember szereti különlegesnek érezni azokat a koncerteket, amiken részt vesz, még ha az egy banda hosszas körútjának egyetlen állomása is csupán, és míg egyik nap még a magyar zászló, úgy másnap már a német, a lengyel, vagy az osztrák lobog a színpadon kedvencünk kezében. Az sem feltétlen megy ritkaságszámba, hogy egy helyszínen egymás után több koncertet is ad egy formáció, az újratöltött Pantera esetében mégis most fordult ez először elő, ahogy az is a csapat újkori történelmében, hogy ráadást adjon. Stábunk olyan szerencsés helyzetben volt, hogy mindkét bulin képviseltethette magát, amivel nem voltunk egyedül: sokan kaptak az alkalmon, hogy duplázzanak, és a visszajelzésekből egyértelműen lejön, hogy bizony nem csak mi éltük volna át akár harmadszor is szívesen ezt a meghatározó bulit, ami valahol talán minden szubjektivitás nélkül is igazi kuriózumnak tekinthető, arról nem is beszélve, hogy a szemfülesek már az előző napi Def Leppard/Mötley Crüe-bulin is elcsíphették Rex Brownékat a közönség sorai közt.
Az első, teltházas felvonás után a második eseményre is elfogyott szinte minden jegy, és lehet, hogy egy rockdiszkóban sokadjára unalmas már mondjuk egy I’m Broken, ám így, élőben, egy ilyen ütős műsort bármikor szívesen meghallgatnánk. Eget verő különbség a két koncert között nem volt, sőt, pár felkonf szinte szóról szóra ugyanúgy hangzott el. Pont úgy csapott arcon minket a hatalmas Pantera-molino lehullása és némi videós hangulatkeltés után az A New Level, mint előző nap, vagy lábadt könnybe a szemünk a Planet Caravanra. Zakk továbbra sem akart Dimebag lenni, és ezt továbbra is nagyon jól tette, és ugyanúgy körbelengte az Abbott-fivérek szelleme, illetve annak maximális tisztelete a teret, mint előző nap.
Egyetlen jelentős változásként – persze eltekintve a két különböző hazai előzenekartól – a Use My Third Arm került a Yesterday Don’t Mean Shit helyére, ám végül meglett a repeta az utóbbi dalból is, a zenekart ugyanis akkora üdvrivalgás fogadta ismét, hogy kivételesen belecsaptak egy ráadásnótába is, mielőtt búcsút intettek volna az – amúgy mindkét nap – végtelenül hálás közönségnek. Így szerdára is jutott bónusz a keddi Csihar-cameo után, de persze a legszerencsésebbnek az mondatja magát, aki mindkettőt átélhette a Barba Negrában. Csak remélni tudjuk, hogy a folytatásra nem 25 évet kell várni, de elnézve Anselmoék arcát, rajtuk nem fog múlni, hogy visszatérjenek.
Galériánk az első napon készült, amikor a Live Life Hard melegítette be a terepet a Pantera előtt.
