Bő 10 évvel ezelőtt jártam először A-ha koncerten, mely rangos zenei eseménynek akkor is a bécsi Stadthalle adott otthont. Első találkozóm a norvég pop-istenekkel rögtön igen emlékezetesre sikerült, mivel a show után párommal a backstage-be is bejuthattunk, hogy kezet rázhassunk, fotózkodhassunk, dedikáltathassunk tini-korunk hőseivel.
Ezt az emléket egyfajta „Keeper Of The Flame-ként” – ha már az A-háról beszélünk, idézzünk tőlük – azóta is őrzöm, és bár további 4 alkalommal volt szerencsém élőben látni a fent nevezett zenekart, most is erről beszélgettünk a sportcsarnok előtt várakozva.
Meg arról is, hogy egyikőnk sem gondolta volna, hogy még egyszer tapsolhatunk majd hármójuknak, hiszen az A-ha 2010-ben önként és dalolva – egy búcsúturné keretein belül – elköszönt a színpadtól. Aztán tavaly jött a hír, hogy fellépnek a Rock In Rio fesztiválon, de még ekkor is csak egy egyszeri alkalomra, szimpla nosztalgia bulira gondolt a rajongók többsége. De nem így történt! Az A-ha nagy titokban – elsősorban Pål Waaktaar ösztönzésére – felvett egy új albumot, ez lett a Cast In Steel.
A reunion innentől már nem volt kérdéses, és az sem, hogy ha a közelünkben játszanak, feltétlenül megnézzük őket. Nagy örömmel konstatáltuk tehát, amikor Bécs is felkerült a 2016-os koncerthelyszínek közé. Már csak pár hónapot kellett kivárni, és egyszer csak ott álltunk a színpad előtt, melyet egy ifjú német dalnok, Marcel Brell melegített be az A-hának. Meglepően hangulatosan telt el az előzenekarral töltött fél óra, aztán az I’ve Been Losing You hangjaira az est főszereplői is megérkeztek, hogy mintegy 2 órára elröpítsenek egy időutazásra, mely az 1985 és 2015 közötti időszakot volt hivatva megidézni.
Ugyan a turné az aktuális album címét viseli, a Cast In Steel – egyébként korrektül sikerült – dalai csak nyomokban voltak felfedezhetők a setlistben. De ki rója fel ezt egy olyan zenekarnak, akik igazi sikereiket jóval a feloszlásuk előtt követték el, és láthatóan őket is ezen számok előadása szórakoztatta a legjobban.
A látvány, a színpadkép messze a legjobban sikerült az eddig látott koncertek közül, és a hangzásra, az élő verziók hangszerelésére sem lehetett panasz. Morten Harketet, Magne Furuholment és Pål Waaktaart Erik Ljunggren (billentyűk), Karl-Oluf Wennerberg (dobok), Even Ormestad (basszusgitár) kísérték a koncerten, rajtuk kívül még Anneli Drecker segítette vokalistaként a fiúkat. A Röyksopp duóval is együtt dolgozó énekesnő a Crying In The Rain című Everly Brothers átiratnál nyújtotta karját és hangját Mortennek, és a koncert egyik csúcspontját abszolválták kedves kettősükkel.
Egy-egy szám erejéig Magne és Pål is beálltak a mikrofonok mögé és saját hangjukon tolmácsolták az A-hának írt szerzeményeiket (Velvet, Lifelines), melyeket Mortentől szoktunk meg. A fináléban természetesen a legnagyobb A-ha slágerek (The Sun Always Shines On TV, The Living Daylights, Take On Me) csendültek fel, ezek közé nyugvópontként az A-ha egyik legutóbbi szerzeményének (Under The Makeup) lecsupaszított, lírai változata ékelődött be.
A Stadthalle hatezer főre saccolt közönsége elégedetten távozhatott a koncert után, az A-ha rendesen odatette magát ezen a kora áprilisi estén. Köszönjük, azaz takk – soha rosszabb „nyugdíjas” bulit!
Szöveg és képek: Janurik János