Péntekről igazán két koncert hozott lázba, Glenn Hughes és a Blues Pills – szerencsére az előző naphoz képest itt csak minimális átfedéssel sikerült az egyik helyszínről a másikra átcsusszanni. A nagyszínpadon a Depresszió kezdett be, mi mást is mondhattak volna: „Mindenki ugrik!” – és a pokoli hőség ellenére egész szép számban tettek is eleget kérésüknek a Depi-fanok.
Hasonló vonalon következett a Road, akiknek szintén nem kellett sokat várniuk, hogy bemozduljon rájuk a színpad előtti, még mindig erőteljesen napsütötte placc. Majd jött az est, sőt, Alice Cooper mellett bátran állíthatom, a fesztivál másik legjobb koncertje, annak a zseniális Glenn Hughes-nak a tolmácsolásában, akiről épp előző nap nyílt kiállítás Budapesten. Körítés nélküli, zsigeri, őszinte, és még sorolhatnánk a jelzőket, aki pedig ott volt a sajnos meglehetősen gyér közönség soraiban, nem hiszem, hogy lenne oka még megkérdezni, miért is nevezik emberünket egyszerűen „A Rock Hangjának”.
Szerencsére itt már csak kisebb átfedéssel kezdődött a másik színpadon a svéd retro/hippie/blues-rock egyveleg Blues Pills bulija. Bár a sátor a hangzásra némileg rányomta a bélyeget, és a zenekar se feltétlen az újításokról híres, de a hangulatra nem lehetett panasz, kifejezetten jóleső bulit élvezhettünk Hughes mester felejthetetlen produkciója után.
Mindezek után után, némi táplálék beszerzése közben még a Tankcsapda is megörvendeztetett egy Rock N’ Roll Rugójával, pedig már egy jó évtizede ritka eset, hogy megörüljek egy daluknak is, ha eltévedek véletlen egy koncertjükre, hiába számítottak még „áltisiben” nagy kedvencnek.
Némi Tank-tesztelés után magam se gondoltam volna, hogy szürreális zárásként Shaggy nótáira rázom majd a fenekem, és az előítéletes „kellemetlen hakni”, „ezt is mégis miért, minek kellett ide hívni”, „de majd röhögünk egy jót” skandálása helyett hatalmas mosollyal ugráltam végig az ismerősebbnél ismerősebb dallamokat, köztük az „It Wasn’t Me” című „klasszikust”, ami azóta se megy ki a fejemből, annak ellenére, hogy a dal 2000 körüli megjelenése óta már a létezéséről is rég megfeledkeztem. Ki gondolta volna, hogy Mr. Boombastic – samplerek ide vagy oda – 2017-ben sem ciki, sőt…
Pénteki képeinkből itt csemegézhettek:
Máté Évi további fotóit a fesztiválról ide klikkelve találjátok!