A gitárok szerelmeseinek bőven akadt csemege a FEZEN második napján, ahol a leginkább a Stuck Mojo-ból ismert Rich Ward, Richie Kotzen és a Mr. Big zsenije, Paul Gilbert játékát is meg lehetett csodálni egy délután alatt. Levezetésképp pedig a Prodigy gondoskodott a kikapcsolódásról ezen az estén.
Sajnos 1999-es alakulásuk ellenére a Fozzy-t itthon még kevesen ismerik, így nem csoda, hogy egy meglehetősen korai idősávban, és a kisebb sátorszínpadon kapott csak helyet a profi pankrátor Chris Jericho, valamint Rich Ward vezette banda. Mindez azonban a legkevésbé se akadályozta meg őket abban, hogy odategyék magukat – szinte még el sem kezdődött a koncert, Rich máris az első sorokban, majd nem sokkal később a közönség kellős közepén termett, így a jelenlevők testközelből élvezhették a mindig mosolygó zenész zseniális riffeléseit, Jericho pedig természetesen most se hagyta otthon jellegzetes sálját, se világító dzsekijét, s mint ő, mint a zenekar többi tagja hatalmas elánnal adta elő dalait, s mozgatta meg a nem túl nagy, de annál lelkesebb nagyérdeműt.
Mi közben Wardék erőműként robbantották be a bulit, addig a nagyszínpadon egészen más, kellemes blues-báros hangulatot teremtett Richie Kotzen, az éles váltás azonban ennek nem kedvezett, s mire áthangolódtam volna az egykori bandája, a Mr. Big előtt fellépő zenész játékára, már véget is ért koncertje.
Sokan remélték, hogy Kotzen esetleg visszatér még a színpadra egy kis nosztalgiázásra a Mr. Bigbe, ám a realitás talaján maradva nem olyan meglepő, hogy erre nem került sor. A varázslat azonban nem maradt el, hiszen egy olyan zenekarról van szó, akiknek minden egyes tagjáról csakis szuperlatívuszokban lehet beszélni. A hangzás ugyan hagyott némi kivetnivalót, azonban a dalok – rögtön egy olyan slágerrel indítva, mint a Daddy, Brother, Lover, Little Boy, a játék, és a Billy Sheehan-Eric Martin-Paul Gilbert trió, kiegészülve a Matt Starr-ral Pat Torpey helyén kárpótoltak minket.
A „Prodigy” szó hallatán sokan már unottan legyintenek, s bevallom, én sem vártam túl sokat a hazánkban meglehetősen sűrűn koncertező triótól annak ellenére se, hogy korai anyagaik abszolút a kedvenceim közé tartoznak, s anno még alig vártam, hogy végre Magyarországra is eljusson a csapat. A srácoknak sikerült azonban meglepetést okozniuk, s hamarosan egy hatalmas partiplaccá alakult a színpad előtti tér, s egy őrült buli vette kezdetét, ami a fesztivál egyik csúcspontjaként méltó zárása volt a második napnak.
(Koncertfotók: Máté Évi)