Nem vagyok én ehhez hozzászokva, hogy nekrológot írjak, hogy valakiről visszavonhatatlanul múlt időben emlékezzek meg. Ugyan sok pop- és rockcsillag kihunyását asszisztáltam már végig az elmúlt 35 évben, amióta komolyabban érdekel a könnyűzene, mégis most először sokkolt úgy igazán, és küldött teljesen padlóra egy zenész halálhíre. Talán mert a Depeche Mode egyik tagjáról van szó, akik a számomra nagybetűs zenét játszották, és tinédzser korom óta végigkísérték az életemet.
Ugyan nem először legyintette meg a halál szele – kit közelebbről, kit távolabbról – a zenekar tagjait, most azonban egyiküket végérvényesen elragadta közülünk. Ahogy sorra érkeznek a kollégák, pályatársak, barátok, tisztelők megemlékezései, egyre jobban tudatosul bennem, hogy sajnos attól még igaz marad a hír, hogy én még mindig nem fogtam fel teljesen. Andy Fletcherre emlékezem, aki idén nyáron lett volna mindössze 61 éves.
Ha a Depeche Mode sikerének leg-csúcsán – ott a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején – megkérdezték volna a híveiket – köztük engem is –, hogy „kinek a bőrébe bújnál szívesen”, hát biztosan nem Andy Fletcher ugrott volna be elsőnek. Ma pedig azt mondom, sok szempontból az ő szerepe volt a leginkább irigylésre méltó a csapatban. Amire minden rajongó titkon vágyott.
Gondoljunk csak bele, két világklasszis zeneszerzővel (Vince Clarke és Martin Gore) is együtt bandázhatott, az egyik legmenőbb frontember (Dave Gahan) mögött nyomkodhatta a gombokat a szintin, és kicsit irigykedve csodálhatott egy igazi stúdiómágust (Alan Wilder) munka közben.
Jó helyen és jó időben született ez a legkevésbé sem popsztár adottságokkal rendelkező fiatalember, aki egy suli-buli csapat tagjaként kezdte, majd pukkadásig telt sportcsarnokok színpadán állt egészen 2018. július 25-ig. Közben végigstatisztálhatta 14 legendás Depeche Mode stúdióalbum létrejöttét, a vegytiszta szintipoptól a darkos színezetű (már-már) stadionrockig. Ugyan a kreatív stúdiómunka nem volt feltétlenül az erőssége, de talán pont ebből fakadt egyfajta tisztánlátási képessége. Kvázi külsősként érezte, hogy mire fognak harapni a rajongók. Valahol legbelül tisztában volt azzal, hogy a zseniálisan komponáló Martin, és az ő dalait a megfelelő irányba terelgető Alan mellett a stúdióban ő már csak a felesleges harmadik lenne, és Dave-nek sem kellett énekórákat adnia, valamint színpadi mozgást tanítania. Viszont mindig ott volt velük, ahol kellett erősítette a csapatot. Főleg Alan távozása után. Mert bizony ez is egy nehéz feladat, ezt is meg kellett valakinek csinálni. És ő ebben világbajnok volt.
A nagy példakép, a Kraftwerk hűvös entellektüell outfitjét ő hozta a legtökéletesebben a Depeche Mode-ban, ellenpontozva ezzel Dave macsó és Martin néhol szado-mazo attitűdjét. Ő volt a leghétköznapibb srác a fotókon, a posztereken, talán sok szülőt ez is nyugtatott meg, hogy nem teljesen romlott zenét hallgatnak a gyerekeik.
A klipekben legtöbbször a vicces pasast adta. Az a legendás szívószál-bekapás a Just Can’t Get Enough ártatlanul naiv videójában, vagy a hintalovon lovaglás a Personal Jesus-höz készült spagetti-western paródiában! Hol pedig simán csak cool volt. Az a szemüveg-igazítás Anton Corbijn Cleanhez készített kisfilmjében, vagy ugyanezen holland fotográfus Useless című videójában az autónak dőlve gitározó, sejtelmes figura! Ezek a pillanatok örökre a retinánkba égtek.
Megvolt a szerepe a Depeche Mode-ot igazán naggyá tevő koncerteken is. Sorra villannak be a hozzá köthető képek. Látom őt a ’82-es Hammersmith Odeon-beli koncerten, ahogy idegesen tesz-vesz a szintijén, Lenin-sapkával a fején. Aztán megint eszembe jut, ahogy a legendás 1984-es hamburgi koncerten a Lie To Me közben hol a tenyerébe, hol pedig a drum padjére ütve adja a ritmust. Aztán a karrierjük egyik csúcskoncertjét megörökítő 101 című filmben Fletch kezét megérintve aléltan esik össze egy női rajongó. Tömény libabőr! Vagy, ahogy a kvartettként utolsó nagy turnéjukat dokumentáló Devotionalben Dave játákosan rácsap a hátsójára, miközben eksztatikus táncát lejti az Enjoy The Silence-re. Szintén kettejük magánszáma volt a Playing The Angelhöz kapcsolódó turnén Mr. Gahan felkonfja a World In My Eyes alatt: „Ladies and Gentlemen, the amazing Andrew ’Fletch’ Fletcher!” És ennek minden egyes koncerten úgy tudott örülni, mint egy véletlenül a színpadra keveredett, megilletődött rajongó.
Szerette ő is a szereplést, de csak módjával. Szívesen intézte a sajtóügyeket, tartott szpícseket a turnébeharangozó konferenciákon. Ha úgy vesszük, a fanok beépített embere volt. Ezt leszámítva, nem róla cikkeztek a legtöbbet az újságok. A többiekhez képest mindenképpen csendes, rendezett magánélete volt. Fiatalkori barátnője lett később a felesége, aki két gyermekkel ajándékozta meg. Csak annyit tudtunk róla, hogy húga korai halála nagyon megviselte, emiatt idegösszeomlással is kezelték. És egy rövid ideig étterem-tulajdonos is volt, a ’90-es években ő üzemeltette a Gascogne-t Londonban. Az üzleti vénáját zenei tehetségek patronálására is fordította, a Magyarországon többször is járt Client együttes az ő bábáskodásával készítette el első két albumát. Mini labeljét kedvenc melegszendvicséről – Toast Hawaii – nevezte el.
Ha magas szinten nem is művelte, de szerette a kortárs popzenét. Szívesen DJ-zett. Budapesten is pörgette a korongokat. Most is előttem van, ahogy szettje végén a magasba emeli a Dreaming Of Me borítóját, mintegy utalva rá, hogy ha nincsen ez a szám, hát most őrá sem lenne kíváncsi senki. Maximum egy iskola katedráján oktatna politikaelméletet, ha 1979-ben ebbe az irányba tanul tovább. De nem így történt.
Sosem tartotta magát kimagasló zenésznek, nem is volt vágya, hogy jó basszusgitáros – ezen a hangszeren kezdte a muzsikálást –, vagy szintis legyen. Egyszerűen belesodródott a barátai hobbizenekarába, mely Composition Of Sound néven kezdte, és Depeche Mode néven lett világhírű.
Mint a mesében.
Csak ott happy end van. Itt pedig nincsen. Csak end. Happy nélkül.
Viszlát, Fletch! Élvezd a csendet!
Janurik János