Tudatosan választottam cikkem szlogenjéül a Depeche Mode 1983-as Construction Time Again című albumát nyitó Love In Itself refrénjét. Az akkoriban erős izgalmi állapotban is mindössze 22 éves Martin Gore társaival hirtelen úgy döntött, hogy nem csupán elhatárolódnak Vince Clarke zenei örökségétől, hanem gyakorlatilag teljesen hátat fordítanak az ő nevével fémjelzett cukormázas tini-popnak, és egy egész albumot szentelnek koruk társadalmi hazugságainak. A politikus nagylemez érett gondolatisága lázadó, indusztriál-popzenei köntöst kapott.
Közel 35 év elteltével ismét pol-popra váltott a Depeche Mode. Igaz, már nem kongatnak vascsöveket mondanivalójuk kihangsúlyozására – a fotókon visszaköszönő kalapács már csak munkás gyökereiket és a forradalmiságot hivatott jelképezni –, inkább a „szegények és kitaszítottak” zenéje, a blues hatása érvényesül a korongon – vegyítve a Depeche-nél megkerülhetetlen elektronikával.
Dalaik többsége most nem a lelki és testi síkon megélt szerelem, valamint annak minden öröme és gyötrelme körül forog, hanem jelenünk társadalmi, politikai eseményeiről fogalmaz meg kíméletlen kritikát. Bár az anyagi biztonság rég adott számukra, és megengedhetnék maguknak azt a luxust, hogy nem foglalkoznak a világ dolgaival, gyermekeik jövőjéért aggódó apaként úgy érezték, nem tehetnek mást, mint hogy megírják, és így írják meg ezt az albumot.
Ezzel a húzásukkal – mint „depesmódosságom” eddigi közel 30 éve alatt – ismét betaláltak szívem-lelkem bugyraiba, agyam tekervényeibe. Újfent megbizonyosodtam róla, hogy – egy rajongó társam szavaival élve – ők az életem filmjének zenéje. Hiszen én is velük öregedtem, és már az én gondolataimat sem feltétlenül a szerelem tölti ki a nap 24 órájában – bár továbbra is fontos számomra, hiszen mindent erős érzelmi síkon élek meg -, hanem a magam és szeretteim élete, jövője miatt érzett bizonytalanság, a mélységes csalódottság-érzet a „világ (felett), melyben élünk”.
Jól és jókor jött hát ez az album – segít feldolgozni az elmúlt évek családomat is érintő negatív történéseit, a gazdasági és társadalmi visszásságokat, az önös politikai érdekből gerjesztett – álságos-patrióta álarc, vagy éppen a kisajátított „igaz”-hit mögé bújtatott – megosztottságot. Jól esett, hogy zenéjükkel ezúttal sem hagytak magamra – mint ahogy számíthattam rájuk tizen-huszonéves szerelmi csalódásaim, vélt vagy valós világfájdalmaim idején is.
Ugyan, az elmúlt években a lemezjátszóra letett produktumaik gyakran hagytak hiányérzetet bennem, és már szinte csak megszokásból vásároltam a CD-iket, ezt a korongot most valóban újult hittel vártam. Ezt a reménykedést a Where’s The Revolution című single meghallgatása váltotta ki belőlem. Lehet, hogy zeneileg nem lett olyan forradalmi a dal, mint a címe, de a szövege nagyon 10 lett.
Sokaknál már ez a szám kiverte a biztosítékot, és szánalmasnak tartották a megráncosodott, őszülő 50-es férfiak háborgását a világ rossz irányba menetelét illetően. Egyrészt, ennyi idősen már talán megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy elbölcselkednek a világ dolgain, másrészt, sokaknak bizony kellemetlen lehet belenézni abba a görbe tükörbe, amit a Depeche Mode tart most elénk, és gyarlóságaink elé.
És ennél a számnál már csak kellemetlenkedőbb szövegűek érkeztek a Spirit névre keresztelt, március 17-én napvilágot látott lemezen, mely talán az egyik legegységesebb, legkonceptebb albuma lett a bandának. Voltak ugyan privátban és együttesként megélt mélypontjaik, összetűzéseik az elmúlt két évtizedben – Gahan drog-, és Gore alkohol-függősége, az előbbi dalszerzési képességeinek kétségbe vonása, majd az utóbbi fájdalmas válása –, most mégis megmutatkozott, hogy nem hiába indultak el ők anno így együtt abból az álmos, London-közeli kisvárosból, amit Basildonnak hívnak. A közös gyökereik és hasonló világlátásuk ismét összekovácsolták őket – és mindez egy erős, protestáló lemezt eredményezett.
Már rögtön a nyitó-track – mely talán az elmúlt időszak egyik legerősebb album-felütése –, a Going Backwards nevén nevezi a dolgokat – na, nem Kiss Tibi módjára, de mégis kemény kritikát gyakorolva: „…Nem fejlődtünk sehová, Nincs bennünk tisztelet, Elveszítettük az uralmat a dolgaink felett, Visszafelé haladunk, Nem veszünk tudomást a valóságról…” Mindez fülbe és mellbe vágó kemény zongora akkordokkal, és brummogó gitárral indítva, majd gyönyörűen építkezve, Dave kicsit mérges, mégis megnyugtató baritonján prezentálva. Csúcspontját a vészjelzőként ható sivító gitárhang belépésével, valamint Martin „Nem érzünk belül semmit” refrén-soránál éri el a dal.
A második szám, a már ismert kislemezes Where’s The Revolution, az előbbi gondolatmenetet viszi tovább. Önálló dalként is tetszett, de az egész részeként még inkább értelmet nyer a témaválasztás, melyhez az énekes, Dave Gahan a következőket fűzte: „A változások korát éljük. Ahogy öregszem, a világban körülöttünk zajló dolgok egyre jobban megérintenek. A srácaimra gondolok, hogy milyen világban is nőnek fel. A lányomat, Rosie-t, mélyen érintették a tavalyi választások. Gyakorlatilag zokogott, amitől egyszerűen paffá váltam.”
A The Worst Crime megint csak egy blues-os kesergő, mely hangulatában a The Love Thieves (Ultra) önostorozó mondanivalójával a Condemnation (Songs Of Faith And Devotion) kistestvére is lehetne – bár, itt egyértelműen a választások elszalasztott lehetőségét siratja a szerző. És nem csak a zenekar tagjait közvetlenül érintő Brexitre, vagy Trump elnöki székig való eljutására gondolhat a hallgató, hiszen mindannyian hoztunk (politikai) döntéseket, melyek akár évtizedekre meghatározhatják családunk és, tágabb értelemben véve, hazánk sorsát.
Talán a legdühösebb track következik a lemezen, a Scum – melynél az eddig hallottak alapján nagyjából pontosan levehetjük, kinek/kiknek is címezte a szöveget Gore. A pulzáló zene remekül felerősíti a tartalmat – ezúttal nem blues-zal, hanem a Depeche Mode „anya-zenéjével”, a technóval, annak is a keményebb, minimál-ágával van dolgunk. Mintha a Vince Clarke-kal közös Ssss, vagy az MG címet viselő Martin-szólók egyik lemaradt instrumentális tételéhez írtak volna szöveget. A hatást szinte az őrületig fokozza a széttorzítózott ének.
Az ötödik számnál az elektronika mellé megérkezik az egyik örök Depeche Mode-téma, a fülledt erotika is. Dave és Martin közös szerzeménye, a You Move vélhetően azon (nőnemű) rajongókat is megmozgatja majd, akiket a politizálós filozofálgatás eddig hidegen hagyott.
Egy szövegében és zeneiségében is álomszerűen lebegős szám, a Cover Me következik, mely szinte elsimítja a hallgató homlokán a lemez első felének hallgatása – és megértése – keltette ráncokat. Visszahúzódunk belső világunkba, ahol más életet élhetünk, „ahol szupersztárok lehetünk”. Dave Gahan eddigi legjobb Depeche Mode-nak írt szerzeménye ez, mely idővel akár a Violator Cleanjéhez is felnőhet.
Egy átkötésnek szánt, Martin Gore által előadott mini-ballada, az Eternal következik, mely szólhat akár szerelmének, de éppúgy gyermekének is. A Depeche Mode első számú dalszerzője a lemezmegjelenésével szinte egy időben lett kétszeresen is boldog „kispapa” – második házasságából született gyermekeivel együtt így ötre nőtt utódai száma. Van hát kit-kiket féltenie és védenie. Az apaság, és egy nukleáris támadás víziója által egészen más és más értelmet nyerhetnek a közhelyesnek tűnő sorok: „Ó, édes kicsim, megvédelek és körbeveszlek a szerelmemmel, amit csak férfi adhat…”
Egy újabb Gahan-szerzemény érkezik, mellyel a lemez ismét az öreg bluesmanek siratója hangnemre vált. Bár némileg stílusidegen ez a szerzemény a Depeche Mode-tól, mégis meggyőzően kántálnak benne fiaink. A Poison Heart megírásáért egyébiránt Gore is dicsérő szavakkal illette Dave-et. És ez zenekari körökben nagy szó!
Sokan hiányolják a „klasszikus” Depeche Mode-slágert erről a lemezről. Valóban nincsen rajta sem Enjoy The Silence, sem It’s No Good, de még csak Precious sem. Itt van viszont helyette a So Much Love, mely egyből a zsigerekre hat, és megmozgat. Ha kislemezre kívánkozó dalt kéne választanom az albumról, egyértelműen ez lenne az. A túlcsorduló öröm-elektronika, a kopogós ütemek mind a szeretet, a szerelem nagyságát hirdetik – ez volt, és most is ez a Depeche Mode legfontosabb üzenete.
Ami a Construction Time Againen az Everything Counts vagy a Shame volt, az most a Spiriten a Poorman. A szövegről egyből a Depeche Mode pályaindulásában fontos szerepet játszó Frank Tovey (alias Fad Gadget) utolsó albumának címadó dala, a Worried Man ugrott be, de akár Phil Collins Another Day In Paradise-ára is asszociálhatunk – hogy egy mindenki által jól ismert számot említsek. Az elesettek, a szegények, a kitaszítottak, az utcára kerültek száma sajnos egyre csak nő, és ezen persze ez a dal sem fog tudni segíteni, de ha csak picit törődünk többet egymással – és nem csak propaganda-szövegként használjuk a “senkit nem hagyunk az út szélén” szlogent –, már nem teljesen haszontalanul öntötte lírába Gore ezt az “utcán heverő” témát.
Egy tipikus megbánós búcsú-dal Gahan (és Kurt Uenala) tollából, mely akár a Leave In Silence-szel is rokonítható a szövegvilágát illetően. Újra elektróban utazunk, ez a No More (This Is The Last Time).
De még nem ért teljesen a végére a lemez, visszavan az igazi záró-tétel, az ezúttal – és a Depeche Mode történetében először – Martin Gore által énekelt Fail, mely a konceptnek tökéletesen megfelelő keretbe zárja a hallottakat. És bár felbukkan benne az album-címadó Spirit szó, még sincs benne sok köszönet: „…A lelkünk elveszett…” Egy vészjelző hangjára emlékeztető effekttel zárul az LP, mely után sokáig csak a csend visszhangzik a hallgató fülében.
A Depeche Mode spirituális gyakorlata ezúttal nem hoz lelki kiegyensúlyozottságot. Bár mindig is voltak borongós hangulatú, témájú dalaik, talán ez lett a legkevésbé optimista albumuk. De ne rájuk haragudjunk azért, hogy nincsenek “tombolós”, vagy éppen slágeres számok ezen a lemezen. Ők most őszintén felvállalták a negatív érzelmeiket, szavaik azonban mégis pozitív célt szolgálnak. A változás rajtunk, hallgatókon múlik. Szokták mondani, hogy a nagy fordulatot sokszor csak egy trauma képes beindítani – ebből szinte mindannyiónk életében van elég, még sok is. Szóval, nincs mire várni, gyerünk, “a vonat érkezik, tessék rá felszállni”…
Janurik János