Már csak órák választanak el az év egyik nagy visszatérésétől, a Tears For Fears új albumának boltba kerülésétől. 17 évet váratott magára ez az anyag, így érhető, hogy fokozott az érdeklődés a rajongók részéről.
Igaz, a csapat 2017-es Greatest Hits lemezén szerepelt két új dal – ezek közül az egyik egyben a mostani album (The Tipping Point) záró trackje is –, de az Everybody Loves A Happy Ending után ez Roland Orzabal és Curt Smith kettősének első teljes értékű új anyaga, amit ezen sorok szerzője a hivatalos megjelenés előtti napokban már meghallgathatott, és most megosztja gondolatait az olvasóval.
Az 1980-as évek végén, nagyjából az MTV Europe magyarországi sugárzásával egy időben fedeztem fel a Tears For Fears kettőst. Emlékszem, a Seeds Of Love című albumuk megjelenését követően egy egész hétvégét szánt rájuk a zenecsatorna, klipeket, koncertrészleteket, interjúkat sugározva. A gimnázium első osztályát végeztem akkoriban, és egy jó barátomnak köszönhetően megkaptam a The Hurting című album anyagát, kazettára másolva. A Depeche Mode, az Erasure, a Nitzer Ebb és a The Cure mellé egy új kedvencet találtam magamnak. És ez a szerelem mind a mai napig tart, habár sem Roland Orzabal, sem pedig Curt Smith szóló-próbálkozásait nem igazán követtem naprakészen. Ezért is örültem meg annyira, amikor a 2000-es évek elején újraegyesült a duó, majd pár évnyi szünet után tavaly októberben újra hallhattam róluk, sőt, a madarak egy új album megjelenéséről csiripeltek.
Mint rajongó, természetesen értesültem a Rolandot érintő családi tragédiáról, felesége haláláról, és sejtettem, hogy mindez, valamint a világban mostanában történt és történő dolgok leképződnek majd az új albumon. Sok remek műalkotás hátterében állnak negatív, megrázó történések, melyeket az alkotónak egyszerűen ki kell írnia magából ahhoz, hogy lelke feloldozást nyerjen. Ha már egyszer Tears For Fears-nek hívnak egy együttest, akik egyik világslágerükben pont arra buzdították a hallgatót, hogy kiáltson, és adjon ki magából mindent… (A zenekar nevét egyébiránt az Arthur Janov amerikai pszichológus által kidolgozott „cry terápia” ihlette.)
Ezen gondolataimat támasztotta aztán alá Roland Orzabal következő nyilatkozata az új album keletkezési körülményeiről: „Mielőtt minden ilyen jól ment volna ezzel az albummal, először mindennek rosszul kellett mennie. Évekbe telt, de aztán valami történik, ha összedugjuk a fejünket. Megvan köztünk ez az egyensúly, ez a „tolj meg aztán én majd magammal húzlak” dolog, és ez nagyon jól működik.” Curt Smith egyetért évtizedes zenei partnerével: „Ha ez az egyensúly nem működik egy Tears For Fears albumon, akkor az egész dolog nem működik. Egyszerűen fogalmazva, egy Tears For Fears album és az, amit az emberek a Tears For Fears hangzásaként érzékelnek, az az, amiben mindketten egyet tudunk érteni.”
Nem csak kettejük közt kellett azonban meglennie a harmóniának, hanem egy olyan menedzsmentre is szükség volt, amivel kölcsönösen megvan a bizalom. Orzabal így érvel: „Végül ez a nyomás és feszültség nemcsak a menedzsmenttől választott el minket, hanem egymástól is.” A zenekar új menedzsmentre váltott, akik csak úgy áradoztak arról az öt elkészült számról, amelyben a banda már a munkálatok elején meg tudott egyezni.
Orzabal és Smith mellett régi társuk, Charlton Pettus, valamint a producerek és dalszerzők, Sacha Skarbek és Florian Reutter is közreműködtek az albumon. „Amikor már olyan régóta ismerjük egymást, mint mi, és olyan régóta dolgozunk együtt, mint mi, akkor van egy kötelék, ami megszokottá válik. Tehát ez más, mint egy barátság” – mondja Smith. „És ez egyben más, mint egy házasság. Szó szerint olyan, mintha testvérek lennénk. Ez az a fajta kötelék, amit nem igazán lehet megtörni. Néha széteshet. Időnként szakítotok, ami szerintem egészséges is, de tényleg. Viszont úgy tűnik, a végén mindig visszatalálunk egymáshoz.”
És most térjünk rá az új anyagra, ami egyfajta koncept-album, és amit az alkotók szándéka szerint abban a sorrendben kell végighallgatni, ahogy a trackek egymást követik a lemezen.
Az albumnyitó dalt (No Small Thing) ismerhetjük már, és rám főleg a klippel együtt gyakorolt nagy hatást, hiszen ami a világban az elmúlt nagyjából öt évben történt, azt az érzékeny léleknek igen nehéz feldolgozni. Egy egyszerű, kicsit Johnny Casht, kicsit Bob Dylant idéző country-szám, amely aztán a kezdő gitár-rifftől szépen építkezik, és ahogy Orzabal meséli, „hirtelen tehermentesnek, ha úgy tetszik, szabadnak éreztük magunkat, már nem aggódtunk a piac, a siker miatt, hanem a gyermekkorunkból származó hatásokból merítettünk”. Smith még hozzáteszi: „A No Small Thing olyan, hogy akár egy hetvenes vagy hatvanas évekbeli akusztikus folk albumról is lehetne dal, ahogy a szám kezdődik. Az a tény, hogy elég magabiztosnak éreztük magunkat ahhoz, hogy onnan a dal végéig eljussunk, ahol már csak abszolút zűrzavar van, a szabadság érzéséről beszél, és ez jelenti a mi zenei komfortzónánkat.”
Jön a címadó dal, a The Tipping Point, amelyet Orzabal és a gitáros, író és producer Charlton Pettus írt, és a zenekar, Sacha Skarbek valamint Florian Reutter koprodukciójában készült, és ami egy robbanékony, mégis intim, érzelmekkel teli szám. Amikor Roland szinte kétségbeesetten énekli a következő sorokat,
„…Ki az a szellem, aki az ajtómon kopogtat?
(Tudod, hogy nem tudlak jobban szeretni)
Mi ez az alak, ami a falamon átmászik?
(Tudod, hogy nem tudlak jobban szeretni)…”
át tudjuk érezni a viharokat, amelyek a lelkében tombolhattak, amikor átélte felesége távozását ebből a világból. Ez minden idők egyik legerősebb Tears For Fears-dala, melyhez a kísérő videót a híres Matt Mahurin (Joni Mitchell, U2, Metallica) rendezte, és a kiegyensúlyozatlanság finom és költői portréját mutatja be.
A Long, Long, Long Time egy furcsa, álmodozós dal, Curt tolmácsolásában és egy lenyűgöző, lebegő női háttérrel megtámogatva. Egyszerre balladisztikus, az elején csak zongorakísérettel, majd a dal finom elektro-popba fordul. Hangulatában engem kicsit az A-hára emlékeztet.
Február 10-én a Tears For Fears kiadta a Break The Man című kislemezükhöz készült klipet – és egyforma, fekete öltönyös férfiakat követhetünk benne, akik esztelenül sétálgatnak egy labirintusban. Ez a következő track a nagylemezen. „Ez a dal egy olyan nőről szól, aki elég erős ahhoz, hogy megtörje a férfit” – mondja Smith, aki a számot énekli. „Számomra ez lenne a válasz a világ sok problémájára – egy jobb férfi-női egyensúly.”
Minden bizonnyal egy leendő közönség és koncertkedvenc szerzemény, a My Demons című dal jön a sorban, mely hallatán alig várja a hallgató, hogy egy jót tombolhasson valamelyik közelgő Tears For Fears koncerten. Egy magával sodró elektro-blues fergeteg, ami egyből felállít a székedből, és nem ereszt egészen a szám végéig. Ez lehet Curt és Roland Personal Jesus-a.
Az album nyugvópontja a Rivers Of Mercy, mely helyenként kicsit Peter Gabrielre juttatta eszembe, és melyben a következő sorok a világ örök körforgására emlékeztetnek, melyben a véges és végtelen egyaránt jelen vannak.
„… Ha a varázslat alatt az óceánt érted
Ha a tragikus a véget juttatja az eszedbe…”
A dal második harmadában aztán bejön egy a Woman In Chains-ből ismerős gitár-téma, és talán ettől is emelkedik ez a ballada magasan az album többi szerzeménye fölé. A libabőr-érzés itt a legerősebb.
A lírai hangulat a következő tracknél (Please Be Happy) is megmarad, ezt a számot Curt tolmácsolásában hallgathatjuk meg, aki már a felütésnél arra kérleli szerelmét, hogy legyen boldog.
„Please be happy cause you know I can not bear to see you in the state of melancholy…”
„Kérlek, légy boldog, mert nem bírom elviselni, hogy a melankólia állapotában látlak téged…”
Ez egy szívbemarkoló dal arról, ahogy próbálunk egy kapcsolatot megmenteni, ahol a párunk éppen burnout-szindrómától szenved. Az elmúlt két évben vélhetően közülünk is sokan átmentek ezen a traumán. És talán pont egy ilyen számból sikerül újra erőt meríteni.
A Master Plan című szám felvezetése engem sokban a Closest Thing To Heavenre emlékeztet. A Tears For Fears beatleses oldala mutatkozik meg ebben a dalban, ami a legjobban a Seeds Of Love-ra nyomta rá anno a bélyegét. Megint egy kiemelkedő darab az új albumon, mely szépen építkezik, és sok finomságot rejt magában.
Hiába érünk lassan a lemez végére, a Tears For Fears még az albumzáró track (End Of Night) előtt dob egy nagyot a pulzusszámunkon. Ismét egy elektronikával átitatott track következik, ami a Depeche Mode rajongóknak is biztosan egyik nagy kedvence lesz, hiszen biztosan nem csak ezen cikk szerzője hajt főt mindkét együttes életműve előtt.
Ahogy már a cikk elején említettem, az albumzáró track ismerős lehet mindazok számára, akik a Rule The World válogatás-CD birtokosai. Egy álomszerű, pulzáló, lebegő dalt kapunk a nagylemez végén, ahol az elektronika és az akusztikus gitár remek elegyet képez Curt hangjával egyetemben. A Famous Last Words-höz hasonlóan megindító véget ér a zenei utazásunk a Tears For Fears-szel.
És akinek tetszett ez a zenei utazás, biztosan újra és újra el fogja indítani ezt a lemezt, mert valóban méltó folytatása a klasszikus Tears For Fears album-diszkográfiának. Már csak abban kell reménykednünk, hogy a beharangozott UK és USA turné után hozzánk, a közelünkbe is ellátogat majd a csapat, hiszen több dal is szinte kiált az élő megszólaltatásért.
Tracklista:
No Small Thing
The Tipping Point
Long, Long, Long Time
Break The Man
My Demons
Rivers Of Mercy
Please Be Happy
Master Plan
End Of Night
Stay
Kedvencek:
The Tipping Point
Long, Long, Long Time
My Demons
Rivers Of Mercy
End Of Night
Janurik János